A válasz talán a magyar identitásban gyökerezik. Mert a vereség keserű volt, de dicsőséges is. Erőnk elhagyott bennünket, de a hit megmaradt. Függetlenségünk odaveszett, de magyarságunk sosem.
Ez táplálta akkor, s ez táplálja most is a szabadság iránti elkötelezettségünket, nekünk, magyaroknak.
170 éve már, hogy a magyar nép egy országot képzelt, amely nem enged az idegen elnyomásnak, ahol a magyar nyelv tiszteletet érdemel, s a szabadság mindennél előrébb való.
Ezt kívánták ifjaink, és készek voltak érte harcolni, de még meghalni is.
’48-at nem lehet feledni vagy megbocsátani, nem lehet közömbösen lesöpörni, nem lehet másként értelmezni, mint a magyar szabadság egyik legkiemelkedőbb eseménye.”
